Paudits Béla és a magyar kultúra éhező-nyomorgó nagyjai

2011. december 16., péntek

Paudits Béla és a magyar kultúra éhező-nyomorgó nagyjai

A magyar sajtóban felröppent egy szörnyű hír: a híres és közkedvelt, Jászai Mari-díjas magyar énekes és filmszínész Paudits Béla, már 50 kilót sem nyom és ismét öngyilkosságon gondolkodik! Ha ez – ne adj’Isten – megtörténne, a kormányzat és a nyugdíjak megállapításáért felelős vezetőcskék és nagyokosok (így a Nyugdíjbiztosító Igazgatóság és a Nyugdíjfolyósító Intézet, a szociális tárca) lelkiismeretét, moráléját terheli mindez! Mert egy országos, speciális jelenségről van szó. Ugyanis Paudits Béla nem egyedül szenved! Hasonló cipóben jár a magyar, lengyel és örmény kommunista-ellenes ellenzék vezére, Antoniewicz Roland is, akit a rendszerváltáskor az egész vörös náci sajtó nem véletlenül hónapokig szapulta, megalázta, szemen szedett hazugságokkal lejáratta, nevetségessé tette, és aki többet tett a rendszerváltásért, mint bárki más ebben az országban!

Paudits Béla Jászai Mari-díjas színművész

Szinte mindegyik magyar író, újságíró, színművész, képzőművész, filmes, zenész ugyanebben az egyre szűkebb és lyukasabb cipőben jár! A létminimum töredékét kitevő, borravalónak sem nevezhető nyugdíjakból kénytelenek vegetálni! Rosszabbul élnek, mint a hajléktalanok, börtönlakók, munkaundorban szenvedő notorikus munkakerülők! Olyanok, akik nemcsak általános közmegbecsülést, hanem közszeretetet élveznek, vagy még pontosabban: csak élveztek!


Antoniewicz Roland – Roland von Bagratuni egy, a KGB által létrehozott “magyar” újság lejárató cikkében. A vörös náci rezsim még Életmentő Emlékéremre sem tartotta érdemesnek, pedig megérdemelte volna! Csak megtűrték, de ahol lehetett, keresztbe tettek neki. A rendszerváltás után is, pedig ő tett érte a legtöbbet.

Mert egy híres alkotónak az éheztetése már egyáltalán nem nevezhető „közszeretetnek”, „közmegbecsülésnek”, hanem kétszínűségnek, a népirtás bűncselekményében való cinkosságnak, a nemzeti kultúrának az ellehetetlenítésének! Főleg ma, amikor a nyugdíjas színész, író, újságíró, zenész nem jut munkához, mert a gazdasági válság miatt mindenki legelőször a kultúrán spórol, a színházról, moziról, koncertekről, könyvvásárlásról, újság, hetilap előfizetéséről mond le! És ilyen helyzetben a nyugdíjas alkotónak már nem marad „egyéb” megélhetési lehetősége!

Az átkos „szocializmusban” a pártállami vezetők a kultúra szolgálatában alkotókat „improduktív tevékenységet” (nem is munkát!) végzőknek bélyegezték meg. Ennek megfelelően a munkahelyeiken mindvégig a kultúrában egyébként is a lefelé nyomott bérskála szerinti legalacsonyabb javadalmazása volt a részük. Ebbe a filmgyári, színházi, televíziós, napi-, heti- és havilapos, rádiós, szinkronstúdiós stb. gázsik – honoráriumok nem kerültek bele! Jóllehet az alkalmi és állandó munkáltatók ezekből is levonták az adót és járulékokat, a szerződésekre pedig gondosan odaírták, hogy „nem alkalmas munkaviszonyban töltött idő elismerésére”! Így büntették Rákosiék és Kádárék, a bűnbandáiknak vezető tagjai azokat, akik többszörösen népszerűbbek és ismertebbek voltak őnáluk!

Ha az alkotó erkölcsileg megingott és belekezdett a rezsimnek tetsző táncba, kapott Kossuth-díjat, vörös csillagos plecsniket, megválasztották országgyűlési képviselőnek, megyei vagy központi bizottsági tagnak, és akkor már óriásit ugrott a nyugdíj alapját is képező apanázsa! Viszont azok, akik ellenzékben voltak és a rezsim csak megtűrte őket, vagy éppenséggel zaklatta, kiszúrt velük – örülhettek annak, hogy egyáltalán szóhoz jutottak!

“No comment”

A rendszerváltást félvállról, tessék-lássék alapon végrehajtó Antall-kormány, a „sok elfoglaltság” közepette nem is foglalkozott a kérdéssel. Akkoriban sokak szerint „az alkotó örülhet annak, hogy végre szabadon alkothat és jól keres”! Na persze. Ez a mentalitás az orvosok esetében is azonos! Ők sem voltak túlfizetve Rákosi és Kádár idején! De a feltaláló mérnökök is! Egyáltalán az „átkos értelmiség” legnagyobb „bűne” az volt, hogy értelmiségi, tehát nem „kétkezű melós”!

Az égvilágon senkit sem érdekelte az, hogy az „átkos értelmiségi” több éven át végigkoptatta az iskola- és egyetemi padokat, olyan műveltségre tett szert, amely az állami vezetőknek eszük ágában sem volt megszerezni, vagy ara alkalmatlanok voltak! Az sem, hogy olykor több műszakban, éjt nappallá téve, az alkotó „átkos értelmiségi” olyan munkát végzett, amely millióknak kiugró élményt, össznépi hasznot, vagy az orvosok esetében életmentést adott!

Lealacsonyító és erkölcstelen farizeusi magatartás csak addig megtapsolni a művészt, amíg ki nem megyünk a moziból, színházból, felállunk a tévé elől, vagy az írót-újságírót, amíg könyvét, cikkét, műfordítását, nyomtatásban megjelent színdarabját, tárcáját, glosszáját, kisregényét nem dobjuk a szemétkosárba, az orvost amíg nem stabilizálja a betegségünket és nem húz ki minket a nagy szarból! Mert életveszélyesen beteg bárki bármikor lehet! És ha az éhező doki ahelyett, hogy minket gyógyítson meg, fogja magát és elmegy kaja után nézni – nekünk annyi!
Röhög a vakbelem (amelyet hála a valóban jó orvosoknak mindmáig szerencsémre nem vették ki nekem, viszont hallottam olyan esetekről hogy, valakinek már ötször „vették ki”!!!), amikor még ma is sokan „megkeresett milliókra és/vagy tetemes borravalóikra” hivatkoznak. Lehet, hogy van néhány sztár, aki valóban ennyit keres. Vagy még többet. Az APEH a megmondhatója, és ha nem létezne adótitok, meg is mondaná!

Az ilyen (és százszorta-ezerszerte kisebb) jövedelmeket az állam mindig is alaposan megadóztatta és ma is azt teszi! De még az ő „kiugróan magas” jövedelmük is csak „borravaló” az uniós, vagy az „egyéb” országokban a kollégák által elért bevételekhez képest! És ne feledjük: az orvos, ha hajnali háromkor kirúgják az ágyból, azonnal megy, mennie kell, miközben a politikus, a döntéshozó, az állami vezető kényelmesen alszik, vagy éppen szó szerint boldogítja soron következő szeretőjét!

A színésznek, előadóművésznek nincs magánélete, mert az idejét a gyártásvezetők (ma producerek) osztják be! Sokszor fáradtan, végkimerülten a színházi előadás, koncert után fut a rádióba, tévéstúdióba, szinkronstúdióba, másnap reggel pedig filmforgatásra, tévéjáték felvételére. Méghozzá hulla fáradtan, mert a pihenésre marad a legkevesebb ideje. De még akkor is nevetnie kell, vidámságot kell sugároznia, ha fáj a foga, hasa, háta, vagy éppen elhunyt szeretteit gyászolja, vagy válik a házastársától azért, mert megunta, hogy a párjának ő rá már nem marad ideje, energiája!

Hasonlóképpen az író-újságíró-műfordító is látástól vakulásig robotol, aztán az alkotói munka kellős közepén, nagyon remek gondolatok leírása közben, kénytelen csapot-papott otthagyni, és pattanni, rohanni – mondjuk – író-olvasó találkozóra, interjúra, vagy veszekedni a kiadóval, nyomdával stb mert valamit elcsesztek!

A táncdalénekes, zenész, szövegíró azonos cipőben jár! Akár a képzőművész, akit szintén határidőkkel és legfurább, agyalágyult ötletekkel terhelnek meg! Ma Európában a józanul élő államokban már rég megszűnt az, hogy egy tehetséges képzőművész élete során éhezik, munkáiért alamizsnát kap, aztán a halála után a festményeit, szobrait, kisplasztikáit több millió dollárért adják el, árverezik el sznoboknak! Olyanoknak, akiket még az sem érdekli, hogyan él-élt a művész, egyáltalán „mi fán termett”!!!

Könnyű dolog telegyömöszölni a lexikonokat az említettek neveivel, életműveikkel, nemzeti érdemeikkel, amikor a mindennapi életükben le se tojjuk őket! Pedig Magyarországon állítólag minden egyes állampolgár alkotmányilag egyenlő! És joga van az emberi élethez, szociális biztonsághoz! Valóban? Nem hinném! Persze lehet, hogy a helyzet gyökeresen megváltozna, ha néhány híresség büntetőpert indítana a vétkesek ellen – mondjuk – az „Alkotmány sárba tiprása” miatt! Nyugaton ezt már többször sikeresen megtették. Mert ott az alkotmánysértés a legnagyobb bűncselekmény! Még akkor is, ha valaki „csak” gúnyt űz a himnuszból, vagy nem megfelelő környezetben használja az állami jelképeket! Vagy diszkriminálja nemzettársát.

Mert az is diszkrimináció, ha valakit hagynak éhen halni, öngyilkosságba kergetik, mert kutyaeledelre is kevés nyugdíjat adnak neki, holott annak többszörösét érdemelné meg! Ha a saját munkabérük mind nagyobb összegén vitatkozó magyar országgyűlési képviselőknek nincs ötletük, szolgálok néhánnyal! Már csak azért is, mert Orbán Viktor miniszterelnök a napokban világosan leszögezte: „Nem lehet a demokráciát a régi rend romjaira építeni’”. A romokat pedig mindenütt el kell takarítani. A kultúra területén is, ahol a legtöbb rom van!

Orbán Viktor miniszterelnök. Becsületes, vallásos magyarember. Elkötelezett ellensége a vörös náciknak.

A FIDESZ-KDNP kormány más országok mintájára, hozzon létre egy külön, közvetlenül az Országgyűlésnek alárendelt országos hivatalt, amely az aktív és nyugdíjas élsportolók, művészek, írók-újságírók, feltalálók, magas állami kitüntetésben (kitüntetésekben) részesültek, a pártállammal szembehelyezkedő egykori ellenzékiek és ellenállók, forradalmárok, felkelők, hadirokkantak mindennapi ügyes-bajos dolgaikkal foglalkoznak, ha kell azt azonnal kellőképpen megoldják!
Ugyanakkor mivel nem lehet elvárni egyetlen egy alkotótól sem, hogy a pincéből, vagy a padlásról elővakarja az egykori filmgyári, színházi, televíziós, könyvkiadói stb. eseti szerződéseket, hogy akkori plusz jövedelmét, munkában eltöltött idejét igazolja – létre kell hozni számukra egy olyan nyugdíjpótlékot, amely legalább az egyetemet végzettek minimálbérével azonos!

Ez a hivatal lenne felelős azért is, hogy az említettek ma is részesüljenek társadalmi elismerésben, kitüntetésben. Vagy éppenséggel hozzájussanak megrendelésekhez, megfelelő gázsit biztosító „hakni”-szerződésekhez, illetve írók-újságírók esetében megfelelő publikálási lehetőségekhez! Ha pedig már nincs fizikai ereje kilincselni a kiadóknál – akár vissza nem térítendő támogatással segítsék a közzétételt! Mert a kultúrát ma jobban kell támogatni, mint valaha, hiszen a magas könyvárak miatt a könyvesboltok szó szerint konganak az ürességtől! És az az állam, amely saját nemzete kultúráját nem becsüli meg, demokratikusnak egyáltalán nem mondható!

Persze ez csak egy ötlet a sok közül. Lehetne egyből felemelni azon alkotók minimálnyugdíját legalább az egyetemet végzettek minimálbérének szintjére, akikről legalább egyszer elismerően írt egy újság. Mert ez a tétel nem fogja megterhelni milliárdokkal a rogyadozó állami költségvetést! Hiszen az alkotók sajnos rövíd életűek! Az állandó stressz, a sok munka miatti rendezetlen életvitel, a kipihentség hiánya, az ő körükben hozza a legtöbb halálos szívinfarktust, agyvérzést, vagy éppen daganatot, gyomorvérzést, tüdőembóliát! Alig néhány száz olyan emberről van szó, akik soha nem követelőznek, kérnek, mert a legjobban szégyellik azt, hogy idáig jutottak! Pedig a szégyen nem is az övéké! És nem teszik meg azt, amit tett a szenilitástól megtébolyult Heller Ágnes vagy Kertész Ákos: hogy a nagyvilág elé tárja sanyarú helyzetét! Mert ezen aztán valóban röhögne az egész világ, nemcsak az egykor a KGB által pénzelt amerikai Népszava és az EU-s kommunista pártok vörös náci szócsövei!

Inaçio Angelos
DÖBRÖGIK BŰNE m.b. főszerkesztője

Coimbra, Portugália – New York, N.J. USA, 2011. tele

észrevételeket az inacio.angelos@yahoo.com címre kérjük

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s